Sport. Aha! Mindenképp. A sport, mint fogalom meg én. Elvagyunk, de nem túl szoros a kapcsolat. Sikerélmény? Van!
Általános iskolában „elvoltam” testnevelés órán. Igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet. Ez sikerült is, nem volt kimagasló a teljesítményem és a tehetségem sem mutatkozott meg a kötélmászás vagy a medicinlabda dobálása közben sem (már, hogyha nevezhetjük azt dobásnak?!).
Eljött a nap, amikor egy órán bejött a tanárnő és nem azzal kezdtük, hogy fussunk pár kört vagy valami hasonlóan begyakorolt, megszokott gyakorlat. Beszélt hozzánk. Hosszan. Én csak a végére kaptam fel a fejem, mert akkor mondták ki a nevemet. Gyanús volt. Mert, hogy jön a nevem kimondása a testnevelés óra közelébe, pláne egy ilyen furán kezdődő órán? Sikerült kihámoznom a lényeget, miszerint én képviselem az iskolát a kerületi lövő versenyen! Utólag végiggondolva azt hiszem azért engem választott a tanárnő, mert mindig a kevesebb ellenállás felé mentem, így a reakcióm csak egy beletörődő bólintás volt.
De se a tanárnő se az osztálytársaim nem tudták azt, amit én igen. Erre a feladatra én voltam a legalkalmatlanabb. Ez nem szerénykedés, ez tény. Mínuszból indultam. Egészen pontosan: -2 dioptria! Ezt a hátrányomat titkoltam ugyanis, ameddig lehetett.
Eljött a verseny napja. Az iskolában ahol tartották a versenyt, egy lelket nem ismertem. Hamar túl akartam rajta esni, ez sikerült is. A légpuskával igyekeztem abba az irányba lőni amerre a céltábla volt.:)
Pár nap múlva testnevelés órán bejött a tanárnő és közölte az osztállyal a hírt:
Gaál Enikő az V. kerületi 3. helyezést szerezte meg az iskolának!
Én bizony ezt sikerélménynek könyveltem el. Nyilván könnyebb volt így.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése