Nagy válaszokat keresve, kutatva megyünk előre néha megállva egy kicsit. És nézünk, de nem látunk. Futunk, de nem haladunk. Ülünk, de nem pihenünk. Eszünk, de nem lakunk jól.
Pedig csak ott kell lenni ahol éppen van az ember. És egyre csak jönnek a válaszok:
- Gabi telefonál. A mi saját, közös világunkba lépve ezzel, amit csak mi ismerünk. Saját, kialakult nyelvezetünkkel pillanatok alatt egyek vagyunk. Nincs olyan hogy ne tudnánk válaszolni, vagy mosolyt ajándékozni egymásnak.
- Sétálni. És értékelni azt ami akkor van, hogy süt a nap, hogy csepereg az eső, hogy megéljük az év első havazását, hogy megy le a nap, hogy egy baráttal szaladunk a busz után.
- Utazni a metrón és nézni ahogy egy apuka játszik a gyermekével, majd egyszerre összenézni a szemben ülővel, kinek a tekintete ugyanazt az utat járta be és együtt mosolyogni ezen a találkozáson.
- A szomszéd bácsival találkozni az utcán március 13-án és megkérdezni tőle, hogy mikor lesz már tavasz? Mire ő azt feleli, hogy már itt van. Visszakérdezek, hogy hol? Erre ő mosolyog rám, a szívére teszi a kezét és azt feleli: itt.
- Nyáron munka után tovább húzni a napot, mint ameddig valójában tart és leülni a Duna-partra.
- Szervezni egy összejövetelt a barátokkal, várni, majd sok nevetéssel megélni.
- Felhívni Anyut és csak azt mondani neki, hogy „úgy szeretlek Anya”.
Aztán mindenki megy tovább. De aznapra már nincs kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése