Úgy esett, hogy időponttal koronázták meg Gabink évek óta esedékes mandulaműtétkéjét. 2009. március 27. Gabi önerőből nagyon bátran állt az eseményhez, jómagam pedig biztosítottam, hogy végig kísérem ezen az úton. Ahogy közeledett az időpont, egyre bátrabbak lettünk és úgy álltunk hozzá, „áh, már lehet, hogy aznap kijön Gabi!”.
27-én egy óra körül kaptam az sms-t, hogy be tudnék e menni?
Elkezdtem futkorászni a lakásban, hogy hajaj, minek örülnék, ha kórházban lennék? Miután összepakoltam a fél lakást, inkább költözésnek tűnt a ténykedésem, mintsem látogatásnak, így megfogtam Emmát a jegesmedvét, mert ő már sok nehéz pillanaton átsegített és kellően izgultam is addigra, hogy mi lehet..és elindultam.
János kórház, ahol 27 éve születtem. (A történet ezen része apuban is elindított egy emléklavinát…). Megérkeztem. Megtudtam, hogy komplikáció merült fel a műtétnél. Sok vért vesztettünk. Gabink igen gyengécske volt, de jókat humorizáltunk, amit megfékeztem egy idő után, mert a nevetés nem csak lelki örömöt, hanem fizikai fájdalmat is hozott magával. Pihengettünk. Együtt. Nagyon örülök, hogy vele tudtam lenni ezekben a pillanatokban. Aztán megérkeztek a többiek is: István, Dorka, Andi, Kornél és én lettem Gabi szinkronhangja, mert addigra az a kicsi hang, ami volt már elfogyott. Örülök, hogy megismerhettem Gabi Édesanyját és a bátyját is, akikről már nagyon sokat hallottam.
Gabi már jobban van, ami nem csoda, hiszen az orvos azt mondta, „fickós” vért kapott. Kérdeztük, hogy ez mit jelenthet, de Gabi csak annyit mondott: „… nem biztos, hogy szeretné tudni!” :)
Nagyon büszke vagyok rád, drága Kincsemtücske!
